17. fejezet

Sziasztok! Hoztam a frisset.:)) Mostanában kevés időm volt írni és az "ihlet bácsi sem jött"(ahogy kedves barátnőm mondná) :D Szóval elnézést kérek ezért a pár hónap kihagyásért.:) Puszi: Bogiii
A hét lassú telése még elviselhetetlenebbnek tűnt úgy, hogy már az iskolában is ott volt Brendy volt. Át iratkozott, így már mindenhol ott volt...
A nyelv óráink együtt voltak, így élvezhettem, hogy ő mindent jobban tud. Chris ezt persze nem láthatta, hisz nem egy nyelvre járunk, így még lehetőségem sem volt bizonygatni az igazamat a lány iránt.
A hétvégi lovaglások kezdtek egyre rosszabbá válni és szinte szerencsétlennek éreztem magam Brendy mellett. Nem voltam már olyan lelkes, mikor arra gondoltam, hogy ismét az istállóban munkálkodok, vagy a pályán tanulok.
Próbáltam célozgatni Chrisnek, de ő nem vette a lapot, sőt azt hitte, hogy vele van bajom.
Tanácstalan voltam, hisz Brendy állandóan megjegyzésekkel illetett és betett nekem kisebb húzásokkal, amit nem tudtam bizonyítani, így nem futhattam Johnhoz pityeregve, mint egy jól lakott óvodás.
Már csak egy nap volt a bemutatóig és én egy külön számmal indultam a lovammal, mint minden lovas. Próbáltam minden időmet a gyakorlásra szentelni, hogy el ne rontsak valamit Brendy szeme láttára és ne kezdjen el örömittasan csámcsogni, hogy lesz mivel szívatnia.
Ma volt az utolsó tanítási nap, bár értünk csak holnap jönnek a szüleink, így nem kellett a többi diák mintájára pakolászni és búcsúzkodni.
Mi nyugodtan sétáltunk le ebéd után a lépcsőn és indultunk el a lovasiskola felé.
- Istenem, ez lesz az első bemutatózásom!- lelkesedet Melissa.
- Ügyes leszel! Zeuszal aranyosak vagytok! Csak figyelj, hogy a ló támaszkodjon...- magyarázta Lilly.
Én nem igazán figyeltem, elvoltam foglalva azzal, hogy minden, kis szökni próbáló tincset összefogjak és összeköthessem a hajam végre, miközben lázasan gondolkodtam, hogyan tudnám elmondani a többieknek a Brendy ügyet. Meg fognak értei? Vagy ostobaságnak tartják majd..?
- Figyelsz Amy?- kérdezte Melissa, mire én ijedten pillantottam rájuk. A két lány kérdően pillantott felém.
- Bocsánat, kissé elgondolkoztam!- küldtem feléjük egy bocsánatkérő mosolyt.
- Semmi baj...- vigyorgott rám Lilly-, egyébként azt mondtam, hogy Peter kérdezni akar tőlem valamit!
- Igen?! Na és nem tudod, hogy mi az?- mosolyogtam.
- Nem, de már kiváncsi vagyok. Ma este fogunk beszélni...
- Örülök!- mondtam őszintén.
- Na és veled meg Chrissel mi van? Mostanában kicsit... furcsa vagy!- mondta habozva Lilly.
Kissé elkomorultam, mire a barátaim egyből azt hitték, hogy tényleg van valami baj köztünk... pedig nincs! Vagy az problémának számít, ha észre sem veszi, hogy az unokatesója beszólogat? Mindegy...
- Nem. Nincs semmi... csak... nem számít!- erőltette feléjük egy mosolyt. Egy pillanatig azon voltam, hogy elmondjam a viselkedésem valódi okát, de aztán meggondoltam magam. Majd a verseny után...
Erre nem mondtak semmit. Csendben mentünk egészen a lovardáig. Az istálló előtt Bianca és Dolly állt, miközben valamiről beszélgettek. Amint odaértünk agyon ölelgetek a lányok, majd beszélgetni kezdtünk. Hirtelen nevetgélve megjelent Brendy és Chris. Chris elém állt és rám mosolygott. Halványan viszonoztam a mosolyt, de valahogy egyből elrontotta a kedvemet az, ahogy megpillantottam Bredyt fintorogni, ahogy végigmér minket Chrissel. Kissé dühösen sétáltam be az istállóba, a többieket otthagyva. Egyszerűen nem hittem el, hogy senki nem veszi észre, hogy milyen bunkó ez a lány!
- Amy!- futott utánam Chris. Stella boksza előtt megálltam és megfordultam.
Chris megállt előttem és gondterhelten rám meredt- Amy, mi volt ez az elrohanás?-kérdezte.
- Semmi!- vágtam rá.
- Mi a bajod? Már egy hete olyan távolságtartó vagy. Meggondoltad magad? Még sem szeretsz?- kérdezte szomorúan.
- Aj, dehogynem szeretlek!- léptem oda hozzá és átkaroltam a derekát.
- Akkor mi a baj?- nézet rám.
Pár másodpercig némán, lesütött tekintettel gondolkoztam. Nem akartam hazudni neki, hogy minden rendben van, de féltem, hogy nem fogja elfogadni, amit mondok... semmi kedvem elveszíteni Chrisst.
- Brendyvel van a baj!- mondtam ki végül, majd a szemébe néztem.
Chriss zavarodottan nézet rám.
- Nem értelek...
- Az a baj, hogy az unokatestvéred nagyon furcsa velem, állandóan olyan megjegyzéseket tesz, ami elég félreérthető és állandóan grimaszol, ha hozzám érsz, vagy már lassan, ha rám nézel! Sajnálom, de engem nagyon zavar!- magyaráztam.
- Amy, ez hülyeség! Brendy nem viselkedik "furcsán" veled! Szerintem csak beképzeled a dolgot! Kérlek ne légy ilyeneken fennakadva!- mondta.
És igen... mint ahogy éreztem, nem értet meg. Legalább megpróbálhatott volna mellém állni kicsit, de nem.
- Tudod mit, hagyjuk!- mondtam hideg hangon, majd otthagytam. Chriss ezzel nagyon leírta magát a szememben. Képzelődök? Na ne!
Befutottam Coloradohoz, ezzel kicsit megijesztve a lovam, mire felágaskodott és megcsapta a patájával a karom. Ijedten estem a földre. Pár másodperc kellett, hogy összetudjam szedni magam és felálljak. Colorado kíváncsian kémlelt a boksz sarkából. Nem akart bántani.... én voltam az ostoba.
Iszonyatosan fájt a kezem... felhúztam a vastag pulcsit a karomon, hogy megvizsgáljam, mennyire sérültem meg. Egy nagy vörös  folt volt a kezemen, ami rendesen kezdet bedagadni.
- Jól vagy?- futott oda hozzám Will.
- Te láttad..?-kérdeztem halkan.
- Pont Amadeust hoztam be a legelőről és láttam. Gyorsan bevezettem a bokszába, aztán jöttem is!- magyarázta.
- Sajnálom, dühös voltam és megijesztettem Coloradot...- mondtam könnyes szemekkel.
Will óvatosan magához húzta a karom és megvizsgálta a sérülést, majd kérdően nézet rám. A sírással küszködve vontam meg vállam, mire Will együtt érzően megölelt.
- Nem értem, mond mi az ami annyira kiválthatja másokból az ellenszenvet rajtam,a vagy bennem?-kérdeztem, miután végre összetudtam szedni magam.
Willel leültünk a szénába és beszélgetni kezdtünk.
- Ez butaság! Te nagyon aranyos, kedves és okos lány vagy! Ki tudna téged nem szeretni?- vigasztalt.
- Például Brendy!- mondtam. Képes voltam megkockáztatni, hogy még egy embernek elmondom az igazat, bízva abba, hogy ez esetben hisznek is nekem.
Will kissé elgondolkodva meredt maga elé.
- Tudod Brendy elég érdekes egy lány. Pár éve egyik nyarat itt töltötte és akkor lett annyira jóba Chrissel és mondhatni én akkor ismertem a valódi énét. Lovagolt nálunk egy srác, aki hihetetlenül tehetséges volt, épp úgy mint Brendy. Mondhatni a kedves unokatestvérem vetélytársat talált, ami neki egyenlő volt az ellenséggel, így mindent megtett, hogy a srác veszítsen a versenyen... És el is érte. Az a srác a legjobb barátom volt egykor és valahogyan egymás ellen fordított minket. Mikor ráeszméltem, hogy mi történt, a srác már elköltözött az egész családjával a városból. Számon kértem Brendytől a dolgot, de ő csak meghúzta a vállát és azt mondta, hogy "nyerni csak úgy lehet, hogy legyőzöd a másikat!"- magyarázta Will.
 - Ez azt jelenti, hogy...?
- Azt, hogy ne enged, hogy Brendy elválasszon szeretteidtől!- mondta ki végül.
Pár percig csendben ültünk és hallgattuk, ahogy Colorado rágja a szénát.
- Köszönöm!- súgtam Willnek, majd egy puszit nyomtam az arcára és otthagytam.
Az edzés viszonylag jól sikerült, bár szörnyen sajgót a karom. Brendy ölni tudott volna a szemeivel, mikor John megdicsért sokadszorra is.
- Nagyon ügyesek voltatok mindannyian! Holnap bemutató! Pihenjétek ki magatokat és reggel találkozunk!- köszönt el így tőlünk lovasoktatónk az edzés végén.
Mielőtt indultunk volna vissza a koleszba oda mentem Chrishez és némán megöleltem, amit ő mosolyogva viszonzott.
- Sajnálom!- motyogtam a nyakába.
- Szeretlek!- mondta nevetve, majd egy puszit nyomot a homlokomra.
Este nem igazán tudtam aludni. Vártam a holnapot, hogy bemutatózzak Coloradoval, hogy lássam anyuékat és, hogy Brendy arcába nevessek erősen azt sugallva, hogy ezek az én barátaim és Chris az én szerelmem!