20. fejezet

Rengeteg pihenés, evés és lustálkodás jellemezte az első pár napomat, amit otthon töltöttem el. Anyu többnyire a konyhában serénykedett vagy a házat takarította, hogy minden tökéletesen legyen karácsonyra. Apunak rengeteget kellett dolgoznia, alig volt itthon, de ha haza keveredett, akkor is csak fáradtan a tévét nézte, vagy velem piszkálódott.


- Beszéltem Herryvel reggel, azt üzeni, amint tudtok menjetek és látogassatok ki a lovardába!- magyarázta anyu, miközben a mézeskalács házikót díszítette. Szemébe logó sötét tincseit a füle mögé tűrte és erősen koncentrálva illesztette a házikóra a tetejét.
- Jó lenne, de én nem lovagolhatok még egy hétig!- fintorogtam.
- Tudom kicsim, de akkor is menj ki és üdvözöld Herryt! Na meg ott van az a szürke kanca is, tudtommal kedveled... és ha szeretnéd én magam is kimegyek veled délután!
Pár másodpercig elgondolkozva meredtem anyura. Rendes esetben, ha bármi baj ér lovak miatt, mindent megtesz, hogy hetekig egy ló közelébe se jussak, most meg szinte ő küld el... ez furcsa. Bólintottam egyet, majd vissza tértem a szobámba, hogy folytassam a napi semmit tevést.
Ebéd után felöltöztem és elindultunk anyuval ki a lovardához. Óriási pelyhekben esett a hó és vastag takaróként fedte a tájat. Kedvem támadt egy hosszú tereplovagláshoz Coloradoval, de sajnos pillanatnyilag ez sehogy sem volt megvalósítható, így maradt az eredeti terv, csak nézem a hóesést és más lovait.
Ahogy végre oda értünk, kis izgalom lett úrrá rajtam... ismét láthatom Daisyt. A csoda szép szürke kanca  már az első pillanattól kezdve megbabonázott kecsességével és temperamentumával. Álom ló... ez a legjobb szó rá.
Amint beléptünk az istállóba, Herry fülig érő mosolyával találtuk magunk szembe. Vörös, göndör haja szemébe lógott és smaragdzöld szemei boldogan csillogtak a viszontlátás örömére. A maga módján szívdöglesztő férfi volt, pár régi osztálytársam csak azért kezdett bele a lovagolásba, hogy Herry tanítványai lehessenek és a férfit bámulhassák naphosszat. Persze nem értem mit képzeltek, hisz a negyvenes évei elején járó férfi, sosem állna le pár tizenéves csitrivel...
- Üdvözlöm a hölgyeket!- vigyorgott megállás nélkül.
- Jöttünk megnézni azt a csoda kancát!- magyarázta anyu mosolyogva.
- Na ne... ilyen két szép hölgy csak megnézni kívánja a lovaimat? Szó sem lehet róla! Ha valamelyikőjük fel nem ül az egyikre, akkor ne is kerüljenek a szemem elé!- viccelődött Herry.
- Sajnos én nem lovagolhatok!- mondtam szomorúan.
- Akkor be kell érnünk az anyukával!- mosolygott anyura.
- Anyával?- kérdeztem hitetlenkedve- de hisz anya fél a lovaktól!
- Már nem Amy! Egy ideje tudod, elkezdtem én is lovagolni... és egészen megkedveltem a lovakat!- magyarázta anyu, miközben úgy bámultam rá, mint egy ufóra. Olyan röhejesen jött ki a dolog... anya volt az, aki mindig is betegesen félt és féltett a lovaktól és most ő az aki lelkesedik a lovaglásért. Furcsa..
Míg anyu elment Herryvel, addig én megkerestem a szürke arabot, hogy üdvözölhessem.
Daisy a bokszában állt és épp egy almát rágcsált. Nagyon szép volt.
Bementem mellé és végigsimítottam puha, hófehér nyakát. Eleinte elhátrált tőlem és lesunyt fülekkel méregetett a sarokból, de aztán mégis csak megengedte, hogy újra és újra megsimogassam.
Teljesen Colorado ellentéte volt Daisy. Colorado maga volt a szelídség, a nyugalom, a szeretett, míg Daisy bizalmatlan volt és temperamentumos.
A fájós kezemet kímélve, elkezdtem lekefélni a lovat és a sörényét kifésülni. Míg itt lovagoltam, addig délutánokat töltöttem azzal, hogy minden lovat szépen kicsinosítsak. Hensotonban szinte semmi időm nem volt sörényt fonogatni vagy ilyesmi.
- Szép vagy kislány!- paskoltam meg, miután letisztogattam.
- Szia Amy!- üdvözölt Lilly, amint belépett mellém a bokszba. Barna haja egy laza fonatban kígyózott le a bal vállán, amit olvadó hópelyhek díszítettek. Arca kivöröslött a hidegtől.
- Lilly, nem is tudtam, hogy ki jössz ma!- mosolyogtam barátnőmre, aki mellém állt lovat simogatni.
- Hát én sem tudtam... de anyud felhívott, hogy jöjjek ki, ne érezd magad egyedül- magyarázta.
Elgondolkozva bólintottam egyet. Ha nem akarta, hogy egyedül legyek, akkor miért ment el Herryvel lovagolgatni?!
- Nem gondoltam volna, hogy anyud ennyire jóban van Herryvel...- mondta Lilly, miközben a zsebéből elővarázsolt répadarabkát Daisynek felkínálta.
- Gimiben osztálytársak voltak, de anyu sosem beszélt arról, hogy milyen volt a viszonyuk, mindenesetre azóta lehetnek ilyen jóban, mióta Hensotonban lovagolunk, mert az előtt alig beszéltek egymással- magyaráztam. Anya sosem díjazta azt, hogy lovagolok, így a lovasoktatómért sem volt túlságosan oda, de erősen megváltozott valami az utóbbi pár hónapban.
- Értem- mondta barátnőm, miközben áttapogatta Daisy lábait- Tudtad, hogy Daisyt futtatni akarták, de lesántult a futam előtt és a gazdája bosszúból eladta? És utána egy szörnyű helyre került, ahol ütötték és éheztették.... onnan mentette ki Herry!
- Milyen ember az, aki bosszúból rossz helyre adja a lovát, csak mert lesántult?!- bosszankodtam.
- Egy sejk volt a gazdája, aki óriási pénz fektetett abba a futamba... és náluk már csak úgy megy, ha valami nem működik, azt ki kell dobni, szóval Daisyre ilyen sors jutott!
Még mindig elszörnyedve gondoltam bele, hogy ki lehet ilyen szörnyű ember... De Daisy szerencséjére Herry rá talált és már jó dolga van.
Nevetgélve közeledett Herry és anyu a folyóson. Szorosan egymás mellett haladtak és úgy nevetgéltek, beszéltek mint két szerelmes tizenéves.
Hirtelen megálltak és feszülté vállt köztük a hangulat. Halkan beszéltek, így alig hallatszott valami, de ha észre vettek volna, talán ennyit sem halottunk volna.
- Mikor mondod el Amynek?- kérdezte Herry.
- Az ünnepek után... nem szeretnék családi cirkuszt karácsonykor, amúgy is, holnap este már szenteste, aztán már csak pár nap...!- mondta anya.
Nem tudtam türtőztetni magam kiléptem hozzájuk, mire ők ijedten kapták a fejüket felém.
- Mit kell elmondanod?- néztem anyura jelentőség teljesen.
- Semmi fontos... majd pár nap múlva megbeszéljük!- mondta anya zavarodottan.
Szúrós tekintettel méregettem őket. Utálom, ha valamit elhallgatnak előlem... szörnyen fel lehet vele bosszantani, pláne ha velem kapcsolatos a dolog.
- Hát jó... az ünnepek után várlak!- fordult anyuhoz Herry és megölelte anyámat, majd felém fordult és puszival elbúcsúzott tőlem.
Lilly még maradt lovagolni, de mi anyuval haza indultunk. Egész este azon agyaltam, hogy mit szeretne anyu mondani... de nem jutottam semmire.
Később felhívtam Christ, aki valamilyen buliban volt, így kellett pár perc mire csendesebb zugot talált és hallottuk egymás hangját.
- Mit tervezel szilveszterre?- kérdezte vidáman.
- Semmit... Lillyvel vámpírnaplókat nézünk és tele esszük magunkat nasival.
- És... mi lenne, ha eljönnétek Hensotonba és a lovasokkal és velem töltenétek az estét?
Izgatottság lett úrrá rajtam, ha arra gondoltam, hogy Chrissel tölthetem az estét, de ott volt az a gond, amit szülőnek neveznek.
- Megbeszélem a szüleimmel!- mondtam bizonytalanul.
- Rendben! Na de most vissza megyek, mert páran kiütötték magukat és nem ártana rájuk figyelni!- magyarázta.
- Menj csak...- mormogtam halkan.
- Szeretlek kicsim!- mondta Chris és választ meg se várva letette.
Furcsa érzelmekkel hunytam álomra szemem. Mintha valami nagyon rossz közelegne...

19.fejezet

John hosszú ideig vizsgálgatta a sebet, majd szigorú tekintete találkozott az enyémmel.
- Nem értem Amy, hogy miért nem szóltál!
Nem igazán tudtam mit mondani.... nem is lett volna értelme. Hisz ez az egész Brendy miatt volt, miatta történik minden, de senki nem veszi észre!
- Sajnálom! De nem akartam senkit megijeszteni és amúgy sem vészes... megtudom csinálni a bemutatót!-próbálkoztam.
John nemet intett, majd megfordult és ott hagyott. Will bocsánatkérően nézett rám, majd apja nyomába eredt. Chris felé fordultam, aki nagyon dühösnek látszott. Brendy egy mosolyt visszafojtva bökte oldalba a fiút, majd mindketten elmentek. Egyedül maradtam...
Olyan ostoba vagyok! Brendy pont ezt akarta elérni... hogy mindenki magamra hagyjon. Én pedig az ő malmára hajtottam a vizet. Most pedig senkim sincs...
Forró könnyek áztatták az arcom. Zokogva öleltem át Colorado nyakát és a ló illatával nyugtatgattam magam. De aztán valaki mellém állt, én pedig pirosra sírt szemekkel fel néztem.
- Ne sírj Amy!- ölelt magához Lilly. Annyira örültem, hogy kedves barátnőm mellettem állt. Bár tisztába voltam azzal, hogy még elég szidást fogok kapni tőle.
- Lilly! Ne haragudj rám!- zokogtam.
- Sose tudnék haragudni rád!- nevetett fel Lilly, mire én is elmosolyodtam.
Egy jó ideig beszélgettünk, de aztán Lillynek mennie kellett felkészülni, így ismét egyedül maradtam. Colorado nyakát simogattam, vagy elgondolkozva néztem magam elé.
- Készítsd a lovad Amy! Öt perc és te jössz!- futott oda hozzám Peter egy óriási mosollyal az arcán.
Nem igazán hittem a fülemnek. Ez azt jelenti, hogy még is bemutatózhatok?
Gyorsan összeszedtem a futószárat, az ostort és valamennyire magamat is. A vásár mellett elkezdtem bemelegíteni futószáron a lovat, míg Peter vissza nem ért.
- A nyakamat tettem fel ezért a kis magán produkcióért... szóval mutass valamit kislány!-veregette meg a vállam Peter.
- John nem tud róla?- kérdeztem bizonytalanul.
- Nem... de Will igen és Lilly is, szóval kápráztass el minket! Apámnak lesz egypár keresetlen szava ezek után, de akkor is bizonyítsd be, hogy megtudod csinálni!- magyarázta.
- Nem biztos... Lehet, hogy nem vagyok még kész...- néztem a fiúra kétségbe esve.
- Kész vagy! Ne parázz, csak figyelj a lóra és jön majd az égi segítség!- nevetett, majd gyors léptekkel elindultunk a lovat magunk után vezetve.
A pálya kapujában elengedték Coloradot, mire a pej herélt begaloppozott.
- Sok szerencsét!- mondta Peter, majd ott hagyott. Na szép... 
Beléptem a pályára, mire rengeteg szempár szegeződött rám. Köztük Johné, anyué és Chrisé is.

Megálltam a pálya közepén és szembe fordultam Coloradoval, aki megállás nélkül rótta a köröket. A ló hegyezte fülét, majd elém vágtatott.
- Ahogy megtanultuk!- súgtam az állatnak.
Felvettem az ostort, mire összerándultam a fájdalomtól. Hirtelen egy kéz kivette az ostort a kezemből és szorosan mögém állt. Hátrapillantottam és Christ találtam magam mögött. Egyik kezével átölelt, a másikkal pedig helyettem fogta az ostort. Így dolgoztunk mindvégig én adtam a hangjeleket, Chris pedig az ostort irányította. A ló tökéletesen megcsinált minden feladatott. A közönség vastapssal zárta a produkciót én pedig megfordultam Chris ölelésében és szorosan hozzá bújtam.
- Annyira sajnálom! Kérlek ne haragudj rám! Szeretlek!- hadartam el.
- Nem haragszom!- mondta lágyan, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
Megfogtuk a lovat, majd levezettük a pályáról. John egyáltalán nem neheztelt, sőt megdicsért, de azért, megkérte a fiúkat, hogy ne legyen több ilyen akció. Amint megpillantottam Lillyt és Petert, aki kézen fogva álltak egymás mellett, egyből odafutottam hozzájuk és megölelgettem mindkét barátomat.
- Köszönöm!- hálálkodtam.
- Nincs mit!- vigyorgott rám Lilly.
- De ezt... még is hogyan hoztátok össze?-ziháltam lelkesen.
- Ez a kis boszorkány bármire képes!- nevette el magát Peter, majd szájon csókolta a barátnőmet. Nem is tudtam minek örüljek jobban... hogy bemutatózhattam, hogy Chris megbocsátott, vagy hogy a barátaim végre egymásra találtak.
Este, miután visszavittük a lovakat, anyu elrángatott az orvoshoz. A doki további borogatást javasolt, miután végzet a fáslizással.
- Amy, a következő egy hétben pihentesd a kezed! Ez azt jelenti, hogy addig ne ülj lóra! Az után pedig, ha minden rendben van, folytathatod a sportolást!- magyarázta az orvos.
- Köszönöm!- álltam fel, majd felkaptam a kabátom és az iratokat- Kellemes ünnepeket!
- Neked is!- mosolygott rám az orvos.
Anyuval ez után vissza mentünk a koleszba és bepakoltuk a bőröndöket, majd megálltunk még a lovardánál is, ahol már vártak ránk.
Anyu és John beszélgetni kezdtek, míg én elbúcsúztam lovas társaimtól. Bianca, Dolly, Melissa sorban öleltek meg, majd átengedtek Chrisnek.
- Hogy fogom kibírni nélküled, ezt a két hetet?- nézett rám szomorúan.
- Majd kitalálunk valamit!- mosolyogtam, majd még egyszer megöleltem, mielőtt elindultam volna a kocsi felé, hogy szeretett lovardámat és városomat itt hagyjam...